A növényvilág óriásai és a gombák
Az Egyesült Államok nyugati partvidékét szegélyező Sierra Nevada hegységben honosak a növényvilág óriásai, a mamutfenyők (Sequoiadendron giganteum). Ma már bizonyosan tudjuk, hogy ezek a hatalmas fák, sok más hajtásos növényhez hasonlóan, a gombáknak köszönhetik létüket. Az óriás mamutfenyők legmagasabb példánya Sherman tábornok nevét viseli, és a kaliforniai Sequoia Nemzeti Parkban található. 84 méteres magassága megfelel egy 25 emeletes házénak! Törzsének legnagyobb átmérője 9,1 méter, kerülete pedig 31 méter! Tömegét nem kevesebb mint 21 tonnára becsülik. Egyik ága 2 m átmérőjű és 45 m hosszú, ami önmagában is jócskán meghaladja egy érett tölgy méreteit. A legidősebb óriás mamutfenyők életkorát 2000-3000 évesre becsülik.
Az óriás mamutfenyők gyökérzete azonban meglepően kicsi. A mérések szerint a legnagyobb példányok gyökérágai a törzstől mindössze 15 méterre távolodnak el, és legfeljebb 1 méter mélyre hatolnak a talajban. De hogyan képes ez a gyökérzet elegendő tápanyaggal ellátni a hatalmas fákat? A vizsgálatok szerint az óriás mamutfenyő gyökeréhez mikroszkopikus méretű gombafonalak milliárdjai kapcsolódnak. Helyettesítik a gyökérszőröket, óriási méretűre növelik a gyökér felszívófelületét, vizet és ásványi sót vesznek fel társuk, a mamutfenyő számára. „Cserébe” a társnövény szerves tápanyagokkal látja el a gombát. Ennek az együttélésnek köszönhetően a mamutfenyők képesek megtelepedni és fejlődni az időszakosan kiszáradó talajú, sziklás hegyoldalakon is. A gombafonalak gyorsan felszívják a talajra hulló nedvességet, mielőtt az még leszivároghatna a mélyebb rétegekbe. Sokáig úgy gondolták, hogy a növények és a gombák együttélése ritka jelenség, és elsősorban a fenyőkre jellemző. Napjainkra azonban kiderült, hogy a hajtásos növények mintegy 75-80%-a él együtt gyökérkapcsolt gombákkal.
A gombák többségét úgy ismerjük mint lebontó szervezeteket, amelyek az élőlények elhalt vagy elhullott szerves anyagait alakítják át a növények számára felvehető és hasznosítható szervetlen vegyületekké. Egyes számítások szerint a gombák és a talajlakó baktériumok lebontó tevékenysége nélkül 30 év alatt gyakorlatilag elfogyna a légkörből a szén-dioxid, és ezzel megszűnne a növények fotoszintézise. A lebontó gombák és baktériumok egyedülálló sajátsága, hogy olyan enzimeik vannak, amelyek közreműködésével egyszerűbb anyagokká bomlanak le a növények sejtfalát alkotó óriásmolekulák, a kémiailag rendkívül ellenálló cellulóz és lignin. A leghatékonyabb enzimek a farontó gombákra jellemzőek. Ezek a gombák kidőlt fákon, fatuskókon telepednek meg, de esetenként megtámadják az élő fákat is. Meleg, párás időben gyorsan lebontják, elkorhasztják a fatest egyébként ellenálló anyagát. A mamutfenyők talán annak is köszönhetik kivételesen hosszú életüket, hogy törzsüket, ágaikat a farontó gombák anyagcseréjét gátló anyagok itatják át, így nem esnek áldozatául e gombáknak. A farontó gombák elleni védekezést szolgálja az is, hogy vörös színű, jellegzetesen barázdált kérgük rendkívül vastag, elérheti a 30-50 cm-t is. A kéreg oly ellenálló, hogy a rendszeresen pusztító erdőtüzek sem tesznek komolyabb kárt az idősebb fákban.
A gombák fonalai behálózzák a talajt, a korhadó fatörzseket, ágakat. Szövedékükből időről időre felszínre bukkannak a szaporítósejteket, spórákat hozó termőtestek, amelyek gyakran változatos alakjukkal, élénk színükkel hívják fel magukra a figyelmet. Szinte hihetetlen a gombák alak- és formagazdagsága! Termőtestük tagolódhat tönkre és kalapra, lehet gömb alakú, de hasonlíthat egy koralltelepre, sőt akár egy darab szénre is.
