< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ III. AZ ÓKORI RÓMA ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

Belpolitikai küzdelmek RómábanMiért okoztak belpolitikai válságot a sikeres hódítások?

A Kr. e. 3–2. század hatalmas hódításai, a provinciák megszerzése és megszervezése nem várt következményekkel járt Itáliában. A római hadseregbe csak földbirtokkal rendelkező parasztokat soroztak be. A kisbirtokosok száma azonban vészesen csökkenni kezdett, így a római hadsereg utánpótlásának biztosítása lett a birodalom legégetőbb kérdése. Ha ugyanis csökken a hadsereg létszáma, akkor leállnak a hódító háborúk, sőt a megszerzett provinciákat is fel kell adni. Ez a Rómát vezető szűk elit érdekeit súlyosan veszélyeztette.

Hannibál legyőzőjének, Scipiónak az unokája, Tiberius Gracchus mint katona szembesült a hadsereg utánpótlásának nehézségeivel. Kr. e. 133-ban néptribunussá választatta magát, és felújította a korábbi földtörvényt, hogy a földjét elvesztett, városba költöző, nincstelen polgároknak, vagyis a proletariusoknak parcellákat tudjanak osztani. Az így földhöz juttatott polgárok újra besorozhatók lettek. A földosztáshoz azonban vissza kellett szerezni azokat a közföldeket, amelyeket a senatori rend tagjai a meghatározott területen felül béreltek. Az ültetvényekért, szőlőkért, gazdasági épületekért kártalanítani akarta őket, de a senatus ellenezte a közföldek visszavételét. Tiberius Gracchus annak érdekében, hogy a földosztás ne akadjon el, a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak.

A törvény azonban nem engedte meg, hogy ugyanaz a személy egymást követő években töltse be ezt a hivatalt. Tiberius Gracchust felháborodott ellenfelei megtámadták és agyonverték. Hasonló sorsra jutott tíz évvel később öccse, Caius Gracchus is, aki néptribunusként átfogó reformokat hirdetett, de ugyanúgy áldozatául esett az utcai harcoknak.

Közben a vezetők körében két irányzat alakult ki az állam politikai irányításának megváltoztatására. A populares (ejtsd: populárész) a populus: ’nép’ szóból származik, de néppártnak helytelen fordítani, minthogy az ókorban nem léteztek mai értelemben vett pártok. A populares vezetői amúgy is többnyire a nobilitas tagjai közül kerültek ki (gondoljunk a Gracchusokra). A populares a senatussal szemben a népgyűlés és a néptribunusok vezető szerepét erősítette volna az állam irányításában. A másik irányzat, az optimaták neve az optimus: ’legkiválóbb’ szóból származik. Ők a hagyományos vezetést akarták megőrizni, vagyis hogy a nobilitasból származó két consul mellett a senatus mondja ki a döntő szót. Nem a nép és az előkelők küzdelméről volt tehát szó, hanem az uralkodó eliten belüli ellentétről, amely a Római Köztársaság alapvető intézményeit nem akarta megváltoztatni.

Marius és Sulla Milyen következményekkel járt Marius hadseregreformja?

A katonai válság és a külső támadások miatt azonban egy homo novus, vagyis ’új ember’ jutott consuli címhez. Új embernek azokat nevezték, akiknek a családjából korábban még nem kerültek ki consulok. Ez az új ember a lovagrendi származású Marius volt (Kr. e. 107), aki sorozatos győzelmeinek köszönhetően összesen hétszer lett consul. Marius találta meg a megoldást a katonai utánpótlás gondjára. Keresztülvitte, hogy az ősi szokástól eltérve vagyontalan proletariusokkal tölthesse meg seregét. A katonák zsoldot kaptak, részesedést a zsákmányból valamint 16 év szolgálat után birtokot. Marius tehát megfordította a Gracchusok sorrendjét: először lett valaki katona, utána kapott földet (ha megérte). Ez a politika egyszersmind csökkentette a Rómában lézengő, állami segélyből élő réteg nagyságát. A cél ugyanakkor nem változott: fenntartani Róma hódításait, zsákmányt szerezni, és a provinciákat adózásra kényszeríteni. Így alakult ki az Imperium Romanum, vagyis a Római Birodalom. (Talán nem véletlen, hogy innen származik a ma is használt imperializmus kifejezés.)

Marius kíméletlen módszerekkel, gyakorlatokkal nevelt ütőképes, hivatásos zsoldossereget katonáiból. A katonák tudták, hogy csak sikereikkel érhetnek el nagyobb gazdagságot, a sikerekre viszont vezérük vezette őket. A hadsereg egyre kevésbé az államot szolgálta, sokkal inkább vezérét, így akár saját állama ellen is hajlandó lett harcba vonulni.

Az optimaták megtalálták vezetőjüket az ősi, de elszegényedett családból származó, tehetséges Sulla személyében, aki Marius tisztjeként kezdte katonai pályafutását. Rövidesen az egész birodalmon végigcsapó polgárháború kezdődött. Sulla Kr. e. 82-ben elfoglalta Rómát, és több évre dictatorrá választatta magát. A popularesszal való leszámolás eszköze a feketelista, a proscriptio volt (ejtsd: proszkripció; a latin proscribo szó jelentése: ’kiírok’). Azokat, akiknek a nevét a listán kifüggesztették, büntetlenül meg lehetett gyilkolni. A gyilkosok megkapták az áldozat vagyonát, ha a gyilkos rabszolga volt, jutalmul felszabadították.

Sulla csökkentette a néptribunusok jogkörét, és kizárta az egykori néptribunusokat a további hivatalokból, nehogy az így szerzett népszerűségüket használják ki a consulválasztásnál. A többi hivatal betöltését életkorhoz kötötte, illetve magasabb hivatalt csak az alacsonyabb után viselhettek. A szigorú szabályozás oka az eldurvult választási küzdelem elleni fellépés lehetett. Sulla Kr. e. 79-ben lemondott hatalmáról, és nemsokára belehalt súlyos betegségébe.

Iulius Caesar útja az egyeduralomhozHogyan tört Caesar az egyeduralomra?

Sulla szigorú és a nobilitasnak kedvező rendszerét két politikai felfedezettje, Pompeius és Crassus kezdte lebontani. Ők voltak Róma leggazdagabb politikusai. Pompeius apjától örökölte hatalmas vagyonát, Crassus viszont a proscriptiók során tollasodott meg: olcsón felvásárolta a meggyilkolt politikusok birtokait. Közös consuli évükben vissza­állították a néptribunusok Sulla által korlátozott jogkörét és a lovagrendi bíróságokat (Kr. e. 70).

Crassus a Spartacus elleni háborúban (Kr. e. 71), Pompeius pedig a Földközi-tengeren elharapózott kalózkodás felszámolásával szerzett magának hírnevet (Kr. e. 67), majd Kis-Ázsiában győzedelmeskedett. Rómába visszatérve az optimaták háttérbe akarták szorítani Pompeiust, a senatus ezért nem engedélyezte számára a megérdemelt diadalmenetet. Kettőjükhöz csatlakozott egy ősi családból származó, feltörekvő politikus, Caius Iulius Caesar.

Caesar kihasználta Pompeius és Crassus csalódottságát, és titkos szövetséget kötött velük a senatus ellen (Kr. e. 60). Ezt a szövetséget az utókor első triumviratusnak nevezte el (tres: ’három’, vir: ’férfi’). A következő évben Caesar consul lett, és szövetségeseinek kedvező törvényeket terjesztett be, majd proconsulként Galliába vonult (Kr. e. 58–49).

Crassus elérte régi vágyát: keletre vonulhatott hadakozni, ahol azonban életét vesztette egy ütközetben (Kr. e. 53). Pompeius féltékeny lett Caesar galliai és britanniai sikereire, és a senatus szövetségét kereste. Meg akarták akadályozni, hogy Caesar újra consul lehessen. Azt követelték, hogy oszlassa föl hadseregét, magánemberként menjen Rómába, és úgy induljon a választásokon. Valójában bíróság elé akarták állítani számos visszaélése miatt, de ezt addig nem merték megtenni, amíg győztes és lelkes hadserege Caesar mögött állt. Caesar pontosan tudta, mi várna rá, ha hazatérne, ezért seregével átlépte Itália hivatalos határvonalát (a Rubicon folyócskát), és elfoglalta Rómát (Kr. e. 49).

Pompeius a mai Görögország területén gyűjtötte össze hadait, de Kr. e. 48-ban Pharszalosznál vereséget szenvedett, majd Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták. Caesar ott is a nyomában járt. Az egyiptomi trónviszályban Kleopátrát segítette trónra, Kis-Ázsiában leverte a békétlenkedőket, és visszatért Rómába.

Caesart Rómában élethossziglan dictatorrá választották, így senki sem tudott reformjai útjába állni. Ugyancsak élethosszig viselte a néptribunusi jogokat, sőt a pontifex maximus is ő lett. Földet osztott, aranypénzt veretett (denarius), és főpapként megreformálta a naptárat (Julianus-naptár). Hatalma alapjául a hadsereg szolgált, amelyet imperatorként vezetett.

A köztársaság híveinek nem tetszett Caesar dictaturája. Az összeesküvő senatorok Kr. e. 44. március 15-én (március idusán) Brutus vezetésével meggyilkolták. Ezzel azonban nem oldották meg Róma gondjait. Caesar éppen azt ismerte fel, hogy a köztársasági államforma az évenként választott, nem mindig hozzáértő magistrátusokkal alkalmatlan egy világbirodalom irányítására. Caesar dictaturája a császárkor egyeduralmi modelljének első kísérlete volt.