< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ V. A MAGYARSÁG TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL 1490-IG ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

Az őstörténelem forrásaiMilyen forrásokból ismerhetjük meg népünk eredetét?

Mondák és krónikák • Minden nép őstörténete – például a rómaiaké is, mint ahogy korábbi tanulmányainkban láttuk – mondákban fogalmazódik meg, amelyek isteneket és emberfeletti erejű hősöket, régi híres népeket neveznek meg őseikként. A rómaiak a trójaiakat tekintették ősüknek, a magyar mondák és krónikaírók a bibliai népeket (Magóg király), a szkítákat, a hunokat és az alánokat nevezték meg népünk őseiként. A bizánci és nyugati történetírók is hol hunoknak, hol törököknek, hol avaroknak, hol pedig szkítáknak nevezték őseinket, mivel az egykori Szkítia felől érkeztek, és lovas íjászokként emlékeztették őket ezekre a népekre. Mindezek az elnevezések valójában semmit sem árulnak el a magyarok eredetéről.

A bizánci krónikák töröknek nevezték a magyarokat, mivel akkoriban török népek szövetségében éltek. A legkorábbi magyar szerző, Anonymus szittya, vagyis szkíta eredetűnek tartja a magyarokat, akiknek a származását a bibliai Magógra vezeti vissza. Szerinte Attila hunjai is Magógtól származtak, és Árpád az ősapjának nevezte Attilát.

A 13. század végén Kézai Simonnál jelenik meg az az elképzelés, miszerint a magyarok valójában hunok. A későbbiekben ez az eredetelmélet lett a legnépszerűbb, mivel egyrészt a rómaiakat is rettegéssel eltöltő „Isten ostorától” származni dicső múltat jelent, másrészt így Magyarország területét 895-ben nem elfoglalták, hanem visszafoglalták őseink.

Nyelvészet • A finnugor nyelvrokonság kérdése a 18. század végén fogalmazódott meg. A nyelvtudomány napjainkra 704 finnugor vagy ugor eredetű magyar szót mutatott ki a magyar nyelvben, amelyek az alapszókincs részei (az első hat szám, a húsz, a száz, a testrészek, a táplálkozás, az elemi életjelenségek, a cselekvések, az érzékelések szavai). Ez nem tűnik soknak, de használatuk gyakorisága igen jelentős, az irodalmi szövegek szókincsének 80%-a finnugor eredetű. Finnugor eredetű szavainkból arra kell következtetnünk, hogy az akkor még együtt élő finnugor népesség halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Ez a középső kőkor (mezolitikum), kisebb mértékben pedig a neolitikum társadalmi szintjének felel meg (például fazék, vaj, köles).

A török rokonság hívei is támaszkodnak a nyelvészet eredményeire, és a mintegy 250 török eredetű szavunkra hivatkoznak. Török szókincsünk történelmileg a finnugor kornál fejlettebb, földművelést és fémművességet ismerő korszak emléke, vagyis nem a nyelvrokonság, hanem az akkortájt velünk élő török népektől való átvétel bizonyítéka.

Régészet • A honfoglalás korából sok temetőt ismerünk, amelyek sírjai kisebbrészt gazdag sírmellékleteket (például tarsolylemezt, lócsontokat), nagyobbrészt szerény sírmellékleteket tartalmaznak, vagy semmiféle tárgyi emléket sem találunk bennük. A honfoglalás előttről, a Kárpát-medencén kívülről jó néhány bizonyíthatóan magyar sírt tártak fel, elsősorban Oroszország, kisebb mennyiségben Ukrajna és Románia területén. A sírokból ismerjük a magyar kézművesség és viselet jellegzetes emlékeit (övveret, csüngő, hajfonatdísz, ékszerek).

Embertan • A legutóbbi évtizedben a genetika segítségével számos információhoz jutottunk (a kizárólag az anyai ágon öröklődő, úgynevezett mitokondriális DNS vizsgálatával). Eszerint a honfoglalás kori csontanyag azt mutatta, hogy annak mindössze 16,2%-a képvisel ázsiai vonalat, míg a maradék 83,8% egyértelműen kelet-európai. A Kárpát-medencétől a Volgáig egy főbb vonásaiban genetikailag homogén népesség lakott nagyjából a Kr. e. 5. század óta, és a honfoglalók is ebből a térségből érkeztek, így nem csoda, hogy embertanilag ehhez a népességhez álltak közel. Emiatt a magyarság gyakran hangsúlyozott ázsiai eredetének elmélete embertanilag nem támasztható alá.

A legutóbbi évtizedekben megszaporodtak a magyarság eredetét másutt kereső elméletek. A sumerek vagy az etruszkok őseinkként való feltüntetésében jelentős szerepet játszott a sumer és az etruszk írásrendszer. A sumer írás azonban egy agyagtáblába nyomott jelekből álló ékírás, az etruszk pedig egy föníciai és görög eredetű betűírás. A magyar rovásírás végső soron szintén a föníciai mintára vezethető vissza, de mi a török népektől vettük át. Az írásrendszerek éppúgy nem támasztják alá a magyarság sumer vagy etruszk eredetét, mint a nyelvészet eredményei.

A magyarok eredete és vándorlásaiMilyen szakaszai voltak vándorlásunknak?

Őstörténetünk forrásaiból látszólag ellentmondó kép rajzolódik ki: hogyan lehet egy finnugor nyelvet beszélő nép embertanilag a kelet-európaiak közé tartozó, és saját hagyományai szerint török vagy hun származású? Az ellentmondás azonban látszólagos. Az antropológiai sajátosságok és a nyelvek semmilyen kapcsolatban sem állnak egymással. Őseink valóban egy finnugor nyelvet örökítettek ránk, de vándorlásaik során azokkal a népekkel házasodtak össze, akikkel együtt éltek. Mind Levédia, mind pedig Etelköz a Volga és a Kárpát-medence között fekszik, így vándorlásunk meghatározó részében kelet-európai népek között időztünk.

A török származás feltételezése a török népekkel való szoros kapcsolat emléke, amikor anyagi kultúránk (viselet, használati tárgyak, díszítőmotívumok) a török népekéhez vált hasonlóvá. Így a magyarság egy külső szemlélő számára valóban török népnek tűnhetett. Együttélésünk következménye, hogy Árpád nevén kívül a hét közül öt törzsünk neve is török eredetű.

A hun származás feltételezése valószínűleg a nyugati krónikák megismerése után kerülhetett be a magyar hagyományba. A hunok nyelvét nem ismerjük, mindössze három hun szó maradt ránk, és ezek közül kettő feltehetőleg szláv eredetű (például sztrava: halotti tor). Van olyan tudós, aki névanyaguk alapján török, más pedig iráni nyelvűnek tekinti a hunokat. A magyarok külső, vagyis más népek által használt neve (hungarus) a benne szereplő g miatt nem köthető a hunokhoz, hanem feltehetőleg az onogur népnév származéka.

A magyar nyelv valamikor a Kr. e. 8. században vált el az obi-ugorokétól, és ekkor tértek át őseink a nagyállattartó nomád életmódra. Ezt követően az Irtis folyó vidékén telepedtek le. A 6. század közepén az ősmagyarság nyugat-szibériai szálláshelyéről a Volga és az Urál közti területre költözött, de egy részük északra vándorolt Magna Hungaria, a mai Baskíria területére, ahol a tatárjárás előtt Julianus barát még találkozott velük. Ez idő tájt került be a magyar nyelvbe a legtöbb török jövevényszó, amelyek a földművelés és az állattenyésztés egyre fontosabb szerepére utalnak. A magyarok a vándorlás során legelőváltó állattenyésztést folytattak. Nyáron a hegyek friss füvét legeltették, télen a síkságon lévő szállásokra vonultak, ahol kevésbé fagyott. A félnomád életmódhoz hozzátartozott a gyorsan fejlődő és learatható növények, mint például a köles vetése, aratása.

A magyarság csatlakozott a Kazár Birodalomhoz, a török nyelvű kazárok laza államalakulatához, és a 7. század végén települtek át a Don és a Dnyeper közti Levédiába. Itt alakult ki a hét magyar törzs, amely szövetségre lépett egymással. A törzsszövetség élén – a kazár államberendezkedéshez hasonlóan – két fejedelem állt. A kettős fejedelemségben az arab és a perzsa források szerint a kende a szakrális vezető volt, míg a hadsereg élén a gyula állt. A vándorlás utolsó állomása a 9. század kezdetén elfoglalt Etelköz volt a Dnyeper és a Dnyeszter között, ahol kazár törzsek (kabarok) is csatlakoztak a törzsszövetséghez. Anonymus szerint itt kötötték meg a vérszerződést, amelyben elismerték Álmos vezér és a Megyer törzs vezető szerepét.