< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ III. AZ ÓKORI RÓMA ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

A római uralom időszakaHogyan viszonyult a zsidó nép a római uralomhoz?

A térséget Pompeius foglalta el, és Rómától függő királyságot hozott létre (Kr. e. 63). Ennek bukása után, Augustus császár idején a területet a rómaiak tartománnyá szervezték Iudaea provincia néven. A provinciát a császár által kiküldött helytartók vezették, az egyik ilyen helytartó a Tiberius császár által kinevezett Pontius Pilatus volt, aki a bibliai hagyomány szerint Jézus pere idején képviselte a birodalom hatalmát.

Néhány évtizeddel később, a zsidó vallást semmibe vevő rómaiak ellen kitört felkelést Vespasianus császár és fia, Titus verték le Kr. u. 70-ben. A jeruzsálemi templomot másodszor is lerombolták. Ma csak a nyugati fal egy része látható (siratófal). A zsidók azóta nem építenek templomot, és nem mutatnak be áldozatot. A zsinagógákat nem templomnak, hanem a gyülekezet házának tekintik (a görög szün + agógé szóösszetétel jelentése: ’összegyűjteni, egy helyre vezetni’). A zsidók nagy része elhagyta egykori hazáját, és a Római Birodalom más tájain telepedett le. A babiloni fogság után kezdődő diaszpóra, vagyis a szétszóratás tovább folytatódott, és meghatározóvá vált a zsidóság életében. A zsidóság körében több olyan vallási irányzat jött létre, amely Isten küldöttjétől, a Messiástól várta sorsa jobbra fordulását. (A Messiás héber szó, jelentése „segítő”, „felkent”). Sokan Messiásként üdvözölték és tisztelték Jézust, a keresztény tanítás megalapozóját.

A kereszténység születéseMinek tekintették Jézust a tanítványai?

Jézus életét az evangéliumok beszélik el, amelyeket a Biblia második része, a görög nyelvű Újszövetség tartalmazza. Az evangélium görög szó, jelentése: ’örömhír’. Jézus az evangéliumok szerint Galileában, Názáret környékén tanította tizenkét követőjét, az apostolokat. A görög apostol szó ’küldött’-et jelent, mivel Jézus kiküldte őket, hogy azt tanítsák, amit tőle tanultak. Jézus tanítványai kivétel nélkül egyszerű, szegény halászok, kézművesek voltak.

Jézus azokhoz fordult, akik magukra maradtak, segített reménytelen helyzetükben, gyógyított lelki és fizikai bajokkal küszködőket. Tanításai és tettei szóbeli hagyományként éltek életében, majd halála után. Hegyi beszédében – amelyet Máté evangéliuma őrzött meg – összefoglalta tanításainak lényegét.

Jézust tanítványai királynak, Isten országát elhozó Messiásnak, sőt Isten fiának tartották. A királyokat koronázásukkor szentelt olajjal kenték fel, ebből származik a görög Khrisztosz (felkent) kifejezés.

Jézus növekvő népszerűségét a vezetők gyanakodva figyelték, és Máté evangéliuma szerint „tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy halálra adják. Megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak.” Keresztre feszítették, ami megvetésre méltó halálnemnek számított. (A keresztény és a keresztyén szó nem a kereszt, hanem a Krisztus névből származik, az csak véletlen, hogy a magyar nyelvben a két hangalak gyakorlatilag egybeesik. A kereszt szó görögül sztaurosz; magát a keresztet pedig még négy évszázadon át nem is tekintették keresztény szimbólumnak.)

A tanítványok és az első gyülekezetMelyik vallás megújítóinak tartották magukat az apostolok?

Az apostolokat Jézus Krisztus választotta ki, hogy folytassák küldetését. Tanításaikban főként azokról az eseményekről beszéltek, amelyek az utolsó napokban történtek velük Jeruzsálemben, s a beszédet mindig a megfeszítés és feltámadás felidézésével fejezték be. Mikor a Jézust személyesen ismerő tanítványok meghaltak vagy meggyilkolták őket, szükségessé vált a hagyomány írásbeli rögzítése, ekkor születtek meg az evangéliumok.

A tizenkét apostol mellé mások is csatlakoztak. Megkeresztelkedésük (vízben való alámerülésük) volt új életük külső jele. Közös étkezésükön a kenyér megtörése Jézus megtöretett testére, kereszthalálára emlékeztette őket. Erős közösségben, részleges vagyonközösségben éltek az ősgyülekezet tagjai. Összejöveteleiket általában magánházaknál tartották. Zsoltárokat énekeltek, imákat mondtak, felolvastak a Bibliából. Megtartották a Tóra előírásait, és nem adták föl a reményt, hogy egész Izrael fölismeri Jézusban a Messiást.

Pál apostoli munkája és a kereszténység elterjedéseMiben újította meg Pál az apostolok munkáját?

A keresztények egyik meggyőződéses zsidó ellenfeléből, Saulból a kereszténység meghatározó terjesztője lett. Fiatalon buzgó üldözője volt a korai keresztény gyülekezeteknek Jeruzsálemben. Damaszkuszba is az ottani keresztények üldözésére indult, és útközben egy látomásban megjelent neki Jézus. Ennek hatására az üldözőből hívő lett. A damaszkuszi hívek befogadták, és Sault elhagyva Pálként élt tovább. Pál apostol minden képességét az új hit terjesztésére fordította, és hogy többen térjenek meg, az új, nem zsidókból álló gyülekezetek tagjainak nem kellett megtartaniuk a zsidó hagyományokat, előírásokat. Az egyház páli fordulata abban állt, hogy a görög műveltségű apostol a zsidó mozgalomból egyetemes vallássá tette a kereszténységet. Számos keresztény közösséget alapított, főként a mai Törökország és Görögország területén. Pál felfogása szerint az ember Ádám óta a bűn hatalmában áll, és csak Jézus hozta meg a szabadulást kereszthalálával és feltámadásával. Az ember személyes felelőssége, hogy Isten nagylelkűségét hálával viszonozza, tehát Isten parancsolatai szerint éljen. A két legfőbb parancsolat pedig Isten és a másik ember szeretete.

A zsidó felkelés elbukása után a kereszténység terjedése felgyorsult. A diaszpórában szétszóródott, a kereszténységet megismert görög nyelvű zsidók és a megkeresztelkedett nem zsidók a birodalom legtávolabbi pontjain is gyülekezeteket alapítottak, és terjesztették Jézus Krisztus tanításait. A városok közösségei élén a püspökök álltak, akik területenként tartott összejöveteleken, zsinatokon hozták meg az egyház főbb szabályait. A nyugati kereszténység legtekintélyesebb püspöke Róma városáé volt, mert a város első püspöke, Péter, Jézus tanítványai közül került ki.

A kereszténység gyors terjedése hamar felkeltette a császárok gyanúját. Nero már 64-ben őket tette felelőssé a római tűzvészért, vagyis alig harminc évvel Jézus keresztre feszítése után Róma városában már veszélyesnek ítélt tömeget alkottak. A későbbi császárok idején hol felerősödött, hol pedig gyengült az üldöztetés, de különös módon mindez csak erősítette a közösségeket. Amikor azonban a császárok kötelezték a keresztényeket, hogy mutassanak be áldozatot a császár szobra előtt, inkább ezrével vállalták a vértanúságot, semmint a bálványimádást. A hitüket megvalló vértanúkat mártíroknak nevezték. A legpusztítóbb keresztényüldözés a 3. század végén, Diocletianus korában következett be.

Ekkor már végleg elváltak egymástól a keresztény és zsidó közösségek, mert az utóbbiak továbbra is várták a Megváltót, mivel Jézust nem tekintették annak. A zsidóság döntő többsége megőrizte ősei hitét, és ragaszkodott a mózesi törvényekhez.