< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ IV. A KÖZÉPKOR ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

A kora középkor időszaka

Európa önálló középkori fejlődésének kezdetét sokáig a Római Biro­dalom kettéválásához (395) kötötték, újabban inkább a Nyugatrómai Birodalom bukásához (476) kapcsolják. A rómaiak által egységesített Mediterraneum szétesett, és a Földközi-tenger térségében három kultúrkör alakult ki. Nyugat-Európában a latin szertartású keresztény civilizáció lassan eltávolodott a bizánci ortodox (görögkeleti) területektől. A 7. század során létrejött az iszlám vallás. Az arabok által megteremtett kultúrkör Hispániától az Indusig terjedt. A kultúrkörök önállóan fejlődtek tovább, és a római katolikus Európa születése a 11. századra lezárult. A kora középkor első évszázadaiban a népvándorlás újabb hullámai okoztak jelentős politikai változásokat.

A germán királyságok és a Keletrómai BirodalomMiért nem sikerült a Római Birodalom helyreállítása?

A Nyugatrómai Birodalom bukását beteljesítő germán törzsek letelepedésük után saját államot alapítottak. Britanniába új hódítók, angol és szász törzsek érkeztek, akik a britek legyőzése után az 5–6. században hét önálló királyságot hoztak létre. Itáliában az utolsó császárt megbuktató hadvezér érintetlenül hagyta a római intézményeket (államszervezet, közigazgatás), de hatalmát a keleti gótok rövidesen elsöpörték (493). A 6. században a keleti gótok testvérnépe, a nyugati gót törzs Dél-Galliából Hispániába húzódott, miközben az egykori Gallia provincia a frankok kezére került. Észak-Afrikát a Vandál Királyság birtokolta, kalózflottái az egész Földközi-tenger térségét fenyegették.

A Keletrómai Birodalom a nyugati területek jogos örökösének tartotta magát. A mindenkori uralkodó a „rómaiak császára” nevet viselte; az állam, a jogrendszer, a társadalmi berendezkedés Constantinus korára emlékeztetett. (A köznyelvben használt Bizánci Császárság elnevezést csak utólag, a reneszánsz korban adták a birodalomnak.)

Konstantinápolyt nagyrészt elkerülték a germán népvándorlás hullámai, a hunoknak Attila haláláig adót fizettek. A későbbiekben a kifinomult bizánci diplomácia adófizetéssel, katonai fellépéssel, illetve viszályok szításával őrizte meg a határokat.

A birodalom területén belül a virágzó városhálózat megmaradt, a főváros lakossága (kb. 700 ezer fő) több volt, mint néhány germán királyság teljes népessége. A pénzgazdálkodás fennmaradt, a városokban az ipari termelés és a helyi kereskedelem sem indult hanyatlásnak. A biztos bevételi forrásokkal rendelkező császári hatalom hatékony hivatalnokszervezetre támaszkodhatott, és politikai törekvéseit az egyház is támogatta. A császárok beleszóltak a vallási ügyekbe, ezért a konstantinápolyi püspök (pátriárka) kevesebb befolyással rendelkezett, mint a római pápa.

A nyugati területek visszaszerzésére, a birodalom restaurációjára Justinianus császár (527–565) tett kísérletet. Közel húsz évig tartó háborút viselt a „barbár királyságok” ellen. A Keletrómai Birodalom legyőzte a vandálokat Észak-Afrikában, felszámolta a keleti gótok államát Itáliában, és megvetette a lábát Hispánia keleti részén. A császár évtizedekig tartó hadjáratai azonban aláásták a birodalom erejét. Justinianus halála után a Keletrómai Birodalom folyamatos védekezésre kényszerült. Ellenséges népek érkeztek a Balkán-félsziget felől (avarok és bolgárok), illetve a Közel-Keletről (arabok), és jelentős területeket foglaltak el. A birodalom lassan elvesztette Itáliát, míg a Mediterraneum térségében arabok hódítottak.

A Frank BirodalomHogyan egyesítették Nyugat-Európát a frankok?

A népvándorlásban részt vevő germán törzsek közül a frankok tartós államot építettek ki. Az első jelentősebb uralkodójuk felvette a római katolikus vallást (Klodvig, 482–511), és a királyi címet is elnyerte (Meroving-dinasztia). A 6–7. században a frank királyok hatalma meggyengült, a trónharcok és belviszályok az ország felosztásához vezettek. A birodalomrészekben a királyok háttérbe szorultak, a tényleges irányítás a legnagyobb földbirtokkal rendelkező udvarnagyok kezébe került. Közülük Martell Károlynak sikerült újra egységes birodalmat kialakítania (a 8. század első évtizedeiben).

Károly új típusú hadsereget szervezett (nehézlovasság), és a szabad frank harcosoknak a katonai szolgálatukért cserébe birtokokat adományozott. Martell Károly legyőzte vetélytársait, és hadseregével 732-ben vereséget mért a Nyugat-Európát veszélyeztető arab seregre (poitiers-i csata). Martell Károly fia, Kis Pippin az utolsó Meroving-uralkodót is megfosztotta hatalmától (751), és megalapította a Karoling-dinasztiát. A korszakban nyújtott katonai segítségért cserébe az egyház elismerte Kis Pippin királyi uralmát.

Kis Pippin fia, Nagy Károly (768–814) hosszú uralkodása alatt Nyugat- és Közép-Európa katonai bekebelezésére törekedett. A mintegy félszáz hadjárat során a birodalom határait kitolta az Elba folyóig (szászok leigázása) és a Dunáig (bajorok, illetve avarok legyőzése). Az Ibériai-félszigeten az arabok kiszorítására vezetett hadjárata kudarcba fulladt, a később kialakított Spanyol Őrgrófság a frank területek védelmét szolgálta. Észak-Itáliában végső vereséget mért a pápaságot fenyegető germán királyságra (a longobárdokra), és az egyházi állammal megőrizte a jó kapcsolatot. Ennek csúcspontjaként 800-ban a pápa császárrá koronázta Károlyt Rómában.

Nagy Károly tetteiben ötvöződött az antik római birodalomépítés és a keresztény császáreszme. A kortársak „új Augustusként” emlegették, hiszen Károly sokat tett azért, hogy egyetlen birodalmi keretben egyesüljön minden nyugati keresztény. Miközben a Római Birodalom igazi örököse, a bizánci császár csak évekkel később ismerte el Nagy Károlyt császárnak.

A Frank Birodalom sorsaMi lett Nagy Károly örökségének a sorsa?

Nagy Károly uralkodása utolsó éveiben egy állandó központot létesített Aachen (ejtsd: áhen) városában, és hatékony közigazgatási rendszert épített ki. A birodalom irányítását ellátó hivatalszervezet, a királyi rendeleteket is megfogalmazó kancellária lett. A birodalom a grófságok rendszerén alapult, a kinevezett gróf az adott területen a királyi jogkörök jelentős részét gyakorolta, és az adók egyharmadával rendelkezett. A rendeletek végrehajtását és a grófságok ellenőrzését a királyi küldöttek látták el, akik folyamatosan jelentést küldtek Aachenbe. A birodalom határain őrgrófságok létesültek; az őrgróf a bevétel egészét a védelemre fordította.

Nagy Károly jól szervezett birodalma később mintaként szolgált számos állam közigazgatásának kiépítésénél. Szent István is hasonló elvek alapján építette ki a Magyar Királyság szervezetét a 11. század elején.

Nagy Károly halála után a birodalom egysége gyorsan megbomlott. Fia gyengekezű uralkodónak bizonyult, aki ellen gyermekei többször fellázadtak. A Frank Birodalom belviszálya évtizedekig tartott, később már a testvérek is egymás ellen fordultak. Az áldatlan állapotoknak végül 843-ban a verduni egyezmény vetett véget: a birodalmat három részre osztották. A birodalom egykori vezető tisztségviselői (grófok, őrgrófok) időközben függetlenítették magukat a központi hatalomtól, és fontos uralkodói jogköröket szereztek meg (például adóztatás, hadseregszervezés, bíráskodás).