< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ IV. A KÖZÉPKOR ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

Európa a 9–10. századbanMilyen folyamatok vezettek a német területek egyesítéséhez?

A 843-as verduni egyezmény Nagy Károly birodalmának szétesését jelentette. A birodalomrészek egymással vívott harcai mellett külső erők is veszélyeztették a meggyengülő Nyugat-Európát. Délen kiújultak az arab támadások; a Földközi-tenger partvidékén (Szicília, Dél-Franciaország egyes részein) fontos hídfőállásokat szereztek, hajóhadaik pedig teljesen szétzilálták a tengeri kereskedelmet.

A 9. században meginduló normann (= ’északi ember’; viking, varég) támadások súlyos pusztításokat okoztak. A vikingek több száz hajóból álló flottája váratlanul csapott le egy-egy térségre, és a támadók a partvidéket, illetve a folyókon felhajózva a belső területeket is fenyegették. A túlnépesedő Skandináv-félszigetről érkező népeket (a dánok, norvégok, svédek őseit) főleg a zsákmányszerzés hajtotta. A Karoling-utódállamok nem voltak képesek megszervezni a védekezést, így még a normann betelepülést sem tudták megakadályozni. A vakmerő viking hajósok az Atlanti-óceánt átszelve benépesítették Izlandot és Grönlandot, és valószínűleg egy maroknyi csoport az ezredfordulóra Észak-Amerikába is eljutott. A 10. században Európa nyugati felét a kalandozó magyarok támadásai is sújtották. A hadjáratok főleg a német területeket érintették, ahol a Keleti Frank Birodalom törzsi hercegségekre (szász, frank, bajor, sváb) esett szét.

A német területek egyesítését a szász hercegi dinasztia valósította meg. Az első szász uralkodó (I. Madarász Henrik) először még békét vásárolt a magyaroktól, majd az erőgyűjtés után megtagadta az adó­fizetést. A magyar seregek büntető hadjárata kudarcba fulladt: a 933-ban Merseburgnál megvívott csatában súlyos vereséget szenvedtek.

A német királyi hatalom megerősödése I. (Nagy) Ottó (936–973) alatt folytatódott. I. Ottó felszámolta a hercegi lázongásokat, sőt még Észak-Itáliában is rendet teremtett a viszálykodó uralkodók között. A kereszténység védelmezőjeként lépett fel; uralma alatt megkezdődött az Elba folyón túli pogány szláv területek leigázása, és 955-ben Augsburgnál döntő győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett. I. Ottót látványos sikerei nyomán a pápa 962-ben császárrá koronázta. Ezzel megszületett a Német-római Császárság, így a középkori Nyugat új császárai a német királyok közül kerültek ki.

A kora középkori gazdálkodásMi jellemezte a középkori mezőgazdasági termelést?

A kora középkorban (5–10. század) a népvándorlás, a járványok és éhínségek miatt a népesség lélekszáma előbb látványosan csökkent, majd lassú növekedésnek indult. Kezdetben az alacsony népsűrűségű területeken fejletlen mezőgazdasági módszereket alkalmaztak; az égetéses-irtásos rendszer (erdőirtás), illetve a vad talajváltó gazdálkodás kevés terményfelesleget eredményezett. Az első években a feltört földterület még jó termést adhatott, de hamarosan kimerült, és egy újabb földterületet kellett alkalmassá tenni a művelésre, míg a korábbi szántókon legeltettek (legelőváltó gazdálkodás).

A 8. századtól kezdve fokozatosan kialakult a kétnyomásos, illetve a korszak végén a háromnyomásos gazdálkodási módszer (10. század). A kétnyomásos gazdálkodásnál a gabona (búza, rozs) vetésterülete és a pihentetett föld (ugar) váltogatta egymást. A háromnyomásos rendszerben az ugar, a tavaszi és az őszi gabona vetésterülete cserélődött. A csapadékhiányos éghajlat miatt a háromnyomásos módszert az Alpoktól délre alig alkalmazták (tavaszi gabonát nem vetettek). A mezőgazdasági módszerek átalakulását a munkálatokhoz szükséges eszközök fejlődése is elősegítette. A hatékony termelést a nehézeke, illetve az addigi nyakhám helyett az állati igaerőt megnövelő szügyhám és más egyéb eszközök (patkó, kasza, cséphadaró) mozdították elő.

A Római Birodalom utolsó évszázadaiban megerősödő nagybirtokrendszer a kora középkorban továbbfejlődött. A kialakuló uradalmak sokszor a közigazgatás, a bíráskodás és a védelem feladatát is ellátták. Európa önellátó uradalmak ezreire esett szét, a decentralizáció azonban általános gazdasági visszaeséssel járt. Az uradalmak mindent megtermeltek maguknak, egyes falvakban az uradalmi kézművesek (vaskovács, varga, asztalos, ács stb.) még az alapvető iparcikkeket is előállították. A felesleg piacon való értékesítése, illetve egyes helyeken a pénzgazdálkodás is megszűnt, és a cserekereskedelem vette át a helyét. A 8–9. századtól aztán újra felélénkült a belső kereskedelem (elsősorban a folyókon), helyi piacok létesültek.

A kora középkorban Nyugat-Európát gyakran sújtotta éhínség. A kutatók megállapították, hogy egy-egy régióban 7–12 évente lépett fel súlyos élelmiszerhiány. A kezdetleges mezőgazdasági eszközök és módszerek alacsony termésátlagot biztosítottak, így kedvezőtlen időjárás esetén minden tartalék elfogyott, az emberek még a következő évi vetőmagot is felélték. Az éhségtől legyengült szervezetre pedig bármilyen betegség vagy járvány halálos veszélyt jelentett. A középkori krónikákban az éhínség következményeiről szóló leírások átmenetileg csak a 11. század közepétől tűntek el.

A feudális társadalom kialakulásaHogyan épült fel a társadalom?

A földesúri réteg, a nemesség számára mind nagyobb megterhelést jelentett az új típusú harcmodorhoz (például páncélzathoz, fegyverzethez) szükséges anyagi fedezet biztosítása. A Frank Birodalomban a nagyobb földbirtokkal rendelkező nemes (hűbérúr, senior) katonai szolgálatáért és hűségéért cserébe hűbérbirtokot adományozott a rangban alatta állónak (hűbéres, vazallus). Kezdetben a vazallusok katonai szolgálatért kapott adománybirtoka nem volt örökíthető, és a területet nem lehetett továbbadományozni. A hűbérbirtok a 9–10. századtól már örökíthető birtokká, feudummá vált. A feudum korlátlan időre szóló adománybirtok volt, s különböző mértékű politikai jogokkal (például adóztatás, bíráskodás) járt együtt. A hűbériség intézménye szigorú hierarchiát alakított ki a nemesi társadalmon belül. Időközben ugyanis a vazallus maga is hűbérúrrá válhatott (a birtok egy részének eladományozása révén), és ez addig folytatódott, amíg a birtok jövedelméből fel lehetett fegyverezni egy páncélos lovagot. A hűbéri lánc élén legtöbbször a király állt, de a hierarchia miatt nem mindenki tartozott neki feltétlen engedelmességgel („Vazallusom vazallusa nem az én vazallusom!”).

A feudalizmus kifejezés kezdetben a kialakuló gazdasági-társadalmi rendszerre utalt, utóbb jelentéstartalma kibővült, és a középkori viszonyok átfogó megnevezésére használták. Mivel a feudumhoz politikai jogok is kapcsolódtak, az addig egységes királyi hatalom felaprózódott, így a különböző hűbérbirtokosok egyszerre magán- és közhatalmat is gyakoroltak.

A jobbágyi társadalom hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Az uradalmak termelő népessége személyi alárendeltségben (szabad költözés tilalma) és jogi alárendeltségben (földesúri joghatóság, bíráskodás) élt. A jobbágy nem rendelkezett a föld tulajdonjogával, hanem a földesúrtól földhasználati jogra jobbágytelket kapott. Ennek nagyságához kötötték a különféle gazdasági szolgáltatások (például terményjáradék, pénzadó, ajándékok) mértékét. A jobbágyok gazdasági függése kiegészült a jobbágyi ingyenmunkával, a kötelező robot a földesúr saját kezelésű birtokán, a majorságon elvégzett munkát jelentette. A jobbágyi terhek és kötelezettségek aránya eltért a középkor évszázadaiban, míg a legtöbb országban a későbbiekben biztosították számukra a szabad költözködés jogát.