- Hogyan alakult ki a köztársaságból a principatus?
- Mire támaszkodott elsősorban Augustus rendszere?
- Milyen irodalmi műveket vagy filmeket ismerünk, amelyek a római császárkort ábrázolják?
A birodalom újjászervezéseMit jelentett a romanizáció?
Caesar és Augustus családja kihalt. Nero öngyilkosságát követően négy császár váltotta egymást viharos sebességgel, míg egy lovagrendi származású hadvezér, Flavius Vespasianus (69–79) magához nem ragadta a hatalmat. A harcoktól megcsömörlött senatus bizalmat szavazott neki, és a princeps hatalmát megállapodásukban újrafogalmazták. Vespasianus legfontosabb feladata az volt, hogy a Nero uralma és a polgárháború során kiürült államkasszát feltöltse. Ezt meg is valósította a provinciák fej- és földadójával, és a nyilvános illemhelyek megadóztatásával, bár ez utóbbi intézkedésével már fia, Titus sem értett egyet. Vespasianus és fiai új dinasztiát alkottak, a Flaviusokat.
| Principatus | Kr. e. 27–284 |
| Flaviusok | 69–96 |
| Antoninusok | 96–192 |
| Severusok | 193–235 |
| Katonacsászárok | 235–284 |
| Dominatus | 284–395 |
| Nyugatrómai Birodalom | 395–476 |
A császár elősegítette a birodalom lakosságának romanizációját. A romanizációt nem Róma kényszerítette a birodalom lakosságára: a provinciák lakói maguk törekedtek a római civilizáció és kultúra, valamint a latin nyelv elsajátítására. Ezzel ugyanis anélkül, hogy feladták volna saját (gall, ibér vagy pun) identitásukat, bekerülhettek a birodalmi elitbe, és akár vezető tisztségeket is betölthettek. A hadseregben is egyre nagyobb szerepet játszottak a provinciák lakói. Vespasianus halála után fia, Titus olyan rövid ideig uralkodott, hogy a Vezúv kitörésén kívül más nevezetes esemény nem is esett az ő időszakára (Kr. u. 79). Vespasianus másik fiának, Domitianusnak meggyilkolása a Flavius-dinasztia végét jelentette.
Szerződést köthessen, akikkel kötni akar, amint ezt az isteni Augustus, Tiberius és Claudius tehette, és hogy összehívhassa a senatust, előterjesztést tehessen, az ügyet újólagos tárgyalás végett visszaküldhesse, előterjesztés és szavazás útján senatusi határozatokat hozathasson, amint ezt az isteni Augustus, Tiberius és Claudius tehette, és hogy amit az állam érdekében levőnek, valamint az isteni és emberi, köz- és magándolgok méltóságát öregbítőnek vél, azt cselekednie és megtennie joga és hatalma legyen, amint ezt az isteni Augustusnak, Tiberiusnak és Claudiusnak hatalmában állott. (Senatusi határozat Vespasianus hatalmáról; Kr. u. 69)
Augustus mint princeps senatus hívhatta össze a senatust, ahogyan a köztársaság korában tették. Vespasianus milyen alapon teheti ezt meg? Fogalmazzuk meg a két rendszer különbségét!
Fia, Titus egyszer szemrehányást tett neki, amiért kieszelte a vizeletadót. Vespasianus erre az orra alá dugta az első befizetésből származó pénzt, és megkérdezte, bántja-e a szaga. Titus azt mondta, nem; mire ő közölte, hogy ez bizony a vizeletből való. (Suetonius Vespasianusról)
E történet az alapja „a pénznek nincs szaga” mondásunknak. Mire használjuk ezt a szólást?
A terjeszkedés határaiMiért torpant meg a római hódítás?
A birodalom utolsó nagy hódító császára, Traianus (98–117) érzékelte, hogy a nyugati provinciák gyors fejlődése háttérbe szorítja Itáliát. Rómát hatalmas építkezésekkel, kikötők kiépítésével fejlesztette, de a szegény sorsú polgárok gyermekeinek segélyezési rendszerét is kidolgozta. A provinciákban városalapításokkal és a városok rangjának emelésével gyorsította a romanizációt. A senatorok 40%-a már a provinciák lakói közül került ki.
Az építkezések és a szociális kiadások fedezését Traianus nem adóemeléssel, hanem hódításokból akarta fedezni. A hódítás során nemcsak az egyszeri zsákmányra vagy az új provinciák adóira számított, hanem a megszerezhető nyersanyagokra és a kereskedelmi utak ellenőrzésének hasznára is. Ezek a szempontok határozták meg a hódítás irányait.
Dacia aranybányái (például a mai Verespatak) éppúgy vonzották Traianust, mint az arábiai karavánutak ellenőrzése. Két háborúban alávetette és provinciává szervezte Daciát, a későbbi Erdélyt. A birodalom Traianus alatt elérte legnagyobb kiterjedését.
Traianus utóda, Hadrianus (117–138) belátta, Róma nem képes ekkora területet az uralma alatt tartani. Célja a védhető határvonalak elérése és a tartós béke megteremtése volt. Ehhez egyrészt Traianus több hódítását feladta, másrészt elkezdte kiépíteni a birodalom megerősített határvonalát, a limest. Britanniában például tengertől tengerig tartó falat épített, hogy a barbár törzseket távol tartsa a romanizált területektől (Hadrianus-fal). A határvédelmet 30 legio látta el, amelyek számára kőből építettek állandó katonai táborokat. A katonákat a provinciákból toborozták, és leszerelésükkor jutalmul kapták meg a polgárjogot.
Adományozom tehát az én birodalmamban élő valamennyi embernek a római polgárjogot, úgy, hogy a nemrég betelepített népek kivételével senki se maradjon ki adományaimból, mert a sokaságnak nemcsak viselnie kell mindent együtt, hanem immár a győzelemben is részesednie… (Caracalla császár edictuma, 212.)
A császár a birodalom minden szabad lakójának polgárjogot adományozott, katonái zsoldját pedig felemelte. A birodalomban csak a polgárok fizettek örökösödési adót. Mi vezethette a császárt? Az új polgároknak akart kedvezni? Az adóbevételt akarta növelni? Melyik értelmezést erősíti a tény, hogy egyidejűleg kétszeresére növelte az örökösödési adó összegét?
A senatus szerepe formálissá vált: közfelkiáltással fogadta el a császári előterjesztéseket. A köztársasági intézmények (consulok, praetorok) ugyan még léteztek, a hadseregre támaszkodó uralkodó akarata lett azonban a legfőbb törvény.
A hódítások elmaradásával megszűnt a birodalom rabszolgaellátása. Ez oda vezetett, hogy a nagybirtokokat kis parcellákban szabad kisbérlőknek, colonusoknak osztották ki, akik beszolgáltatási kötelesség fejében művelték meg azokat. Hadrianus alatt megjelent a colonusok „örökbérlete”, vagyis a föld elválaszthatatlanná vált az azt megművelő családoktól. Ezzel gyakorlatilag megjelentek a középkori jobbágyok előfutárai.
A dinasztia egyik utolsó uralkodója, Marcus Aurelius hiába volt „filozófus császár”, uralkodásának nagy része már a limes elleni barbár támadások kivédésével telt el (161–180). Fiát, a zsarnok Commodust meggyilkolták, és a birodalom közel száz esztendőre a katonacsászárok gyilkos polgárháborújába süllyedt.
A katonacsászárokMiért vált fontos politikai kérdéssé a hadsereg ellátása?
Ötven év alatt több mint nyolcvan császár és ellencsászár váltotta egymást a birodalomban. Volt olyan év, amelyben nem kevesebb, mint hat császár uralkodott, és közülük hármat (nagyapát, fiát és unokáját) Gordianusnak hívtak. A császárok a legritkább esetben haltak meg természetes halállal. Azért nevezték őket katonacsászároknak, mert a legtöbben maguk is katonák voltak, és a katonaság vagy annak egy része emelte trónra őket. A birodalom válsága külső és belső téren egyaránt jelentkezett. A császárok a hadseregre támaszkodtak, és legfőbb gondjuk a hadsereg ellátása volt. Jellemzők Septimius Severus császár szavai, amelyeket halálos ágyán intézett fiaihoz: „Legyetek egyetértők, gondoskodjatok a katonák jólétéről, és senki mással ne törődjetek!”
| A Rajnánál és az Al-Dunánál állandósultak a nyugati germánok és a gótok támadásai, keleten a parthusokat felváltó szászánidák (Újperzsa Birodalom) jelentettek újabb veszedelmet (224-től). |
| A császárok ez ellen a hadsereg fejlesztésével akarták felvenni a küzdelmet. |
| A hadseregreform következtében a senatus tagjai kiszorultak a hagyományos katonai és birodalmi vezető szerepükből (bár a senatorok nagybirtokai megmaradtak). |
| A hadsereg ellátásához az adók emelésére volt szükség, de a császári udvar a pénz rontásával is pótlólagos jövedelemhez jutott. |
| A pénz romlása visszavetette az árutermelést, a parasztok és a földbirtokosok arra törekedtek, hogy saját fogyasztásukra termeljenek. |
| Az árutermelés visszaesése és az állandó polgárháborúk visszavetették a hajózást és a távolsági kereskedelmet. |
| A városi lakosság ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. |
A dominatus korszakaMiért szilárdult meg átmenetileg a birodalom helyzete?
A külső és belső harcokból egy egyszerű származású katonatiszt, Diocletianus (284–305) emelkedett ki győztesen. A császárság általa bevezetett új korszakát dominatusnak nevezik, mivel dominusnak (vagyis ’úr’-nak) és deusnak (vagyis ’isten’-nek) szólíttatta magát. A rendszer azonban nemcsak ebben különbözött a principatustól. A köztársasági intézmények megszűntek, vagy formálissá váltak (consulok például ezután is voltak), az abszolút hatalom a hadseregre támaszkodó császár kezében összpontosult.
Diocletianus a külső fenyegetettség, az önjelölt ellencsászárok és a belső lázadások elleni hatékonyabb védekezés céljából a birodalmat előbb két részre osztotta, a keleti provinciák élére ő maga állt, nyugatra pedig alvezérét nevezte ki. Később mindketten maguk mellé emeltek egy-egy társcsászárt. A két főcsászár címe augustus, a két alcsászáré pedig caesar volt. A caesaroknak is saját terület jutott, így a birodalmat már négy központból irányították (Mediolanum = Milánó, Treviri = Trier, Nicomedia = Izmit, Sirmium = Szávaszentdemeter/Mitrovica; az augustusok központját dőlt betűvel jeleztük). A négyes uralmat görög szóval tetrarchiának nevezték (tetrasz: ’négyes’, arkhé: ’uralom’).
Diocletianus a hadsereg létszámát 400 000-re növelte, és az egységeket két nagyobb részre osztotta. A limesek őrzésével kevesebb katonát bízott meg, de a határtól beljebb nagyobb táborokat épített. Ha egy határszakaszt megtámadtak a barbárok, e táborokból indultak az elhárításukra. Ha mégis áttörtek a határon, a táborok felfogták támadásukat.
Diocletianus legellenszenvesebb tette a minden korábbinál brutálisabb keresztényüldözés elrendelése volt. 303-tól kezdve több tízezer keresztényt gyilkoltak meg, végeztek ki, vagy vetettek az oroszlánok elé. Valójában nem magát a keresztény hitet támadták, csak azokat, akik nem voltak hajlandók a császár vagy a római istenek szobra előtt áldozatot bemutatni. Az áldozásról a hatóságok bizonyítványokat állítottak ki, aki ilyennel rendelkezett, megmenekült. A keresztény templomokat elkobozták és lerombolták.
305-ben Diocletianus lemondott a hatalomról, és erre kényszerítette a vonakodó társcsászárát is. Az eddigi két alcsászár lépett a helyükbe, a trónutódlás vitás kérdései miatt azonban újra belső harcok robbantak ki.
Kitekintő
Diocletianus és az árrendelet értékelése
A felduzzasztott hadsereg ellátásához egyre több adót kellett behajtani. Diocletianus megállította a pénzromlást, új ezüst- és bronzpénzt veretett, hogy az adók, az árak és a bérek tartósságát szavatolja. Az árakat és a béreket maximálta, az előírást megszegőket kivégeztette. Ezzel azonban inkább ártott az amúgy is gyengélkedő római gazdaságnak, és az áruhiányon kívül – bár küzdött ellene – megteremtette a „feketepiacot” is. A városi önkormányzatokat egységesítették. A vagyonos városi vezetők legfontosabb feladata az adók behajtása és a közmunkák megszervezése lett. Ha a lakosság nem tudott fizetni, nekik kellett átvállalniuk az adók befizetését. A városi vezető réteg menekült a feladat elől, amelyet már nem megtiszteltetésnek, hanem kínos kötelességnek érzett.
Tartományaink lakosai! Az emberiségnek mindenkire kötelező törvényei parancsolják, hogy véget vessünk azok telhetetlenségének, […] akik oly mérhetetlen vagyonokkal rendelkeznek, hogy akár egész népeket is bőségesen elláthatnának, mégis csak a nyereséget hajszolják, és uzsorakamatok behajtásán jár az eszük.
A fentebbiekben felsoroltak alapján, mivel már maga az emberiesség követelte, joggal és méltán határoztunk úgy, hogy megszabjuk az árak felső határát, hogyha történetesen drágaság ütné fel a fejét valahol – mentsenek meg az istenek az ilyen csapástól! –, akkor az árdrágítást, amelyet a szinte határtalan térségeken nem lehetett megfékezni, most rendeletünk megállítsa, és törvényes intézkedéssel megzabolázza.
Elrendeljük tehát, hogy azokat az árakat, amelyeket az alább következő rövid jegyzék feltüntet, egész birodalmunkban gondos figyelemmel tartsák meg, hogy mindenki megértse: ezeknek a túllépése tilos! Elrendeljük, hogy aki ezt a rendelkezésünket vakmerően megszegi, halállal bűnhődjék. (Diocletianus: Árrendelet bevezetője)
- Mivel indokolta Diocletianus az árrendelet bevezetését? Melyik társadalmi réteget akarta elsősorban megóvni a drágaságtól?
- Miért csökkentették a császárok az érmék ezüsttartalmát? Milyen hatást gyakorolhatott az árakra az ezüsttartalom csökkentése?
- Miért emelte Diocletianus a veretek ezüsttartalmát?
- Hogyan nevezzük ma a pénzromlást?
| Időszak | Érmék ezüsttartalma százalékban |
|---|---|
| A köztársaság kora | 98–99 |
| Nero (54–68) | 93 |
| Traianus (98–117) | 85 |
| Marcus Aurelius (161–180) | 75 |
| Septimius Severus (193–211) | 50 |
| Aurelianus (270–275) | 2,5-4,4 |
| Diocletianus (284–305) | 80 |
Összegzés
Változás és folytonosság
- Miben változott meg a principatus rendszere?
- Miért kedvezett a romanizáció folyamata a birodalom egységesítésének?
- Hogyan alakult át a késő római gazdaság és társadalom?
- Hogyan stabilizálódott a birodalom helyzete a 3. század végén?