< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ IV. A KÖZÉPKOR ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

A virágzó középkorMiben tért el az időszak az előző évszázadoktól?

Európa történelmében a 11–13. század a virágzó középkor időszaka. A kontinens nyugati felén az ezredforduló táján a mezőgazdasági módszerek és eszközök megváltozása (például nyomásos gazdálkodás, nehézeke, szügyhám) gabonafelesleget eredményezett. Az éhínség és nélkülözés már csak egyes területeket érintett, így Európa lakossága a korszak végére megkétszereződött. A megművelhető földterületek folyamatos bővítésének köszönhetően (erdőirtások, mocsárlecsapolások) a kontinens arculata jelentősen átalakult. A túlnépesedő régiókból nagyszámú telepes indult a ritkán lakott térségek irányába, és a hospesek (a latin kifejezés jelentése: ’vendég’) Kelet-Közép-Európában is meghonosították a fejlett mezőgazdasági módszereket.

A francia és az angol állam kialakulásaMilyen volt a központi hatalom helyzete a két országban?

A Frank Birodalom szétválása óta (843) a francia területeken a központi hatalom meggyengülése tovább folytatódott. Hiába szerezte meg Capet Hugó herceg a francia koronát (987), az általa alapított Capeting-dinasztia hatalma kezdetben csak Párizs környékére korlátozódott. A feudális viszonyok kiterjedésével felgyorsult a területi széttagolódás folyamata. A nagyhűbéresek (hercegek, grófok) a saját területeiken rendelkeztek az uralkodói hatalom valamennyi jogával (például pénzverés, hadseregállítás, bíráskodás), így a francia királyok hatalma a 11–12. században rendkívül korlátozott volt.

Angliában a kora középkor első évszázadaiban önálló államokat alapító angolszász királyságok a 7. században felvették a kereszténységet. A virágzó középkor egy olyan eseménnyel kezdődött, amely megváltoztatta az ország történelmét. 1066-ban Hódító Vilmos, Normandia hercege néhány ezer fős inváziós sereggel szállt partra Dél-Angliában, és vereséget mért Hastings közelében az angolszász haderőre. (A Francia Királyság északi részén lévő hercegséget viking hajósok alapították a 10. század elején, Hódító Vilmos jogilag a francia király vazallusa volt.) A győzelem után egy szűk normann–francia uralkodó elit (bárók, lovagok, főpapok) vette át az irányítást Angliában, és meghonosította a hűbéri viszonyokat. Hódító Vilmos (1066–1087) erős központi hatalmat épített ki, ő rendelkezett a legyőzöttektől megszerzett birtokok felett. A tartományúri uralom létrejöttét azzal kerülte el, hogy hűbéreseinek szórt birtoktestekben juttatott földeket. A hűbéri lánc kialakulását pedig megnehezítette, hogy minden hűbéres közvetlenül csak a királynak tartozott hűséggel.

A Német-római Birodalom és a Pápai Állam konfliktusaMiért volt fontos az invesztitúrajog a császári hatalom szempontjából?

Nyugat-Európában az ezredfordulón két tekintélyes hatalom emelkedett ki: a Német-római Császárság és a Pápai Állam (Szentszék). A kortársak elképzelései szerint, míg a pápa a hívők lelki életét gondozza (Szent Péter helytartójaként), addig a császár az egyház védelmezőjeként cselekszik. A Német-római Császárságban a különféle törzsi hercegségek (sváb, bajor, frank) törekvései a széttagolódás irányába hatottak. A német területeken az uralkodó azonban egy erős birodalmi egyházra tudott támaszkodni, és a császár által kinevezett főpapok gyakran fegyveres erővel támogatták a központi hatalmat a lázongások elfojtásában. Az ezredforduló császára (III. Ottó, 983–1002) jó kapcsolatot tartott fenn a pápával (II. Szilveszter), de utódaik alatt a viszony megromlott. A császárok egyre többször szóltak bele az egyház ügyeibe, gyakran a saját jelöltjüket ültették a pápai trónra. Ezért a császári hatalom meggyengítésében nemcsak a nagyhűbéresek, hanem a Pápai Állam is érdekeltté vált.

A megerősödő császári hatalom beavatkozott az egyház ügyeibe, és kisajátította az invesztitúra, az egyházi méltóságokba való beiktatás jogát. Az invesztitúra az egyházi földbirtok adományozását is jelentette, így a beiktatott egyházi személy (érsek, püspök, főapát) javadalmazásának köszönhetően a világi uralkodó vazallusa lett. A rendszer a császár hatalmát erősítette, mivel az uralkodó a belső lázongásokat gyakran a főpapok által kiállított haderővel számolta fel. A pápaság hatalmi igényeit VII. Gergely fogalmazta meg az 1075-ben kiadott nyilatkozatában (Dictatus Papae; ejtsd: diktátusz pápé).

A pápa megtiltotta a világi invesztitúra gyakorlását, és miután IV. Henrik császár (1056–1106) ellenállt, a pápa kiközösítette az uralkodót. Mivel a német hercegek fellázadtak a kiátkozott császárral szemben, IV. Henrik, hogy trónját mentse, kénytelen volt a pápától bűnbocsánatot kérni (Canossa-járás, 1077). A vezeklő császárt a pápa feloldozta, de a két hatalom konfliktusa folytatódott. A következő másfél évszázad invesztitúraküzdelméből a pápaság került ki győztesen.