< Előző lecke ​ ​ ​ ​ ​ ​ V. A MAGYARSÁG TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL 1490-IG ​ ​ ​ ​ ​ ​ Következő lecke >

Erdély a középkorbanHogyan alakult az országrész etnikai összetétele?

A történelmi Erdélyt (az Erdélyi-szigethegység, a Déli- és Keleti-Kárpátok által határolt terület) a 12. század végétől az erdélyi vajda irányította, aki a királyi hatalmat képviselte (bíráskodás, katonai feladatok stb.). Az Anjou-kortól kezdve a területet a dinasztiához hű személy honorbirtokként igazgatta. Erdély gazdag só- és ezüstbányái a 14–15. században tekintélyes jövedelmet hoztak a királynak. A kora Árpád-korban Erdély még gyéren lakott országrész volt (a medencékben magyarok, a hegyekben szórt szláv falvak létesültek), és az erdős peremterületek benépesítése a 12. század végén kezdődött. A betelepülő szászok önrendelkezési jogai a későbbiekben sem csorbultak, miközben a belső népmozgásoknak köszönhetően kialakult a székelyföldi terület autonómiája is.

A magyar történetírásban megoszlanak a vélemények a székelyek eredetéről. A magyar nyelvű népcsoport kezdetben az ország különböző pontjain élt (például Pozsony, Moson, Bihar megye). A székelyek a 13. században telepedtek meg Erdély délkeleti részén. A székely települések székekbe (területi szervezet: autonóm bíráskodási, közigazgatási egységek) tömörültek; lakóik jogállása eltért a vármegyei lakosságétól. A székelység kollektív jogokkal rendelkezett, kötelező katonai szolgálatukért cserébe adómentességben részesültek.

A románok bevándorlása a 13. századtól tekinthető folyamatosnak. Az eredetileg pásztorkodó, ortodox vallású népcsoport először a dél-erdélyi vármegyékben telepedett meg, számuk néhány tízezresre tehető a korban.

Parasztfelkelés ErdélybenMilyen politikai következményekkel járt a felkelés leverése?

Zsigmond uralkodása utolsó éveiben újra a pénzrontáshoz folyamodott, és az erdélyi püspök három évig nem szedte be a tizedet a rosszabb minőségű pénz miatt. Amikor újra értékálló pénzt bocsátottak ki, visszamenőleg követelte a befizetéseket. A megnövekedett terhek társadalmi robbanáshoz, parasztfelkeléshez vezettek (1437). A mozgalom (a kisnemesi származású Budai Nagy Antal vezetésével) kezdeti sikerei először meghátrálásra kényszerítették az erdélyi nemeseket. A parasztfelkelés elfojtásába a tiszántúli nemesi hadak is bekapcsolódtak; a felkelést végül eltiporták és véresen megtorolták. A mozgalom alatt Erdély három politikai nemzete (magyar vármegyék nemessége, szász városok, székelyek székei) szövetséget kötött a fenyegető külső és belső veszély elhárítására (kápolnai unió).

A jobbágyság helyzete az országbanMilyen kötelezettségeik voltak a jobbágyoknak?

A késő középkorban a jobbágyság jogállása egységesült, és szabad, költözési joggal rendelkező réteggé vált (1397). Az örökíthető jobbágytelek belső és külső telekből (házhely, gazdasági udvar, illetve szántóföld) és a közös használatú földterületből (rét, legelő, erdő) állt. A jobbágyi szolgáltatások és kötelezettségek mértékét korábban a termény mennyisége alapján határozták meg, e korszakban azonban a terményadót már néha pénzben szedték be (évente két részletben).

Az 1351-es törvények a kilencedet általános földesúri szolgáltatásként rögzítették. A jobbágyság emellett adózott a királyi kincstárnak (rendkívüli adó, kapuadó) és az egyháznak (tized). A szokásjognak megfelelően a jobbágy alkalmanként ajándékkal (például termény, apróállatok) is tartozott a földesurának. A földesúr saját kezelésű gazdasági birtokát, a majorságot (allódium) jobbágyi ingyenmunkával, robotoltatással műveltette. A kisebb területű majorsági birtokok miatt a robot még nem jelentett túl nagy terhelést a korszakban.

A társadalom több mint 90%-át kitevő jobbágyság politikai joggal nem rendelkezett, társadalmi felemelkedésre – egy-két kivételtől eltekintve (például egyházi pálya) – nem volt lehetősége. A 15. században már a vagyoni differenciálódás is megindult a jobbágyság soraiban, hiszen a növekvő számú vásárok értékesítési lehetőséget biztosítottak. A népesség természetes növekedése telekaprózódáshoz vezetett, és a kialakuló fél- vagy negyedteleknyi állományok mellett már kezdetét vette a zselléresedés folyamata. A zsellérek olyan jobbágyok voltak, akik 1/8 telekkel rendelkeztek, vagy már nem jutott számukra külső telek, így csak belső telekkel bírtak.

Városfejlődés a késő középkorbanMivel magyarázható a mezővárosok elterjedése?

A IV. Béla által elindított városfejlesztő politika az Anjouk uralkodása idején folytatódott. I. Károly időszakában a fellendülő bányászat a felvidéki és erdélyi bányavárosok (például Selmecbánya, Besztercebánya, Nagybánya stb.) megerősödését hozta el. A nyugodt belpolitikai viszonyok elősegítették a belső áruforgalom kibontakozását, a távolsági kereskedelem pedig a szabad királyi városok elhelyezkedését befolyásolta. A fejlődés elsősorban a Német-római Birodalom (például Sopron, Pozsony) és a Lengyelország irányába (például Kassa, Bártfa, Eperjes) vezető utak mentén indult meg. Erdélyben jelentősebb áruforgalmat a szász városok (például Brassó, Nagyszeben) bonyolítottak le.

Az ország külkereskedelme fellendült, a városokban megjelentek a kézműves céhek (az 1370-es évektől), a nyugatihoz hasonló szigorú szabályzatokkal. A polgárok felett első fokon a városi bíróság, másodfokon a tárnokmester ítélkezett. A városfejlődés a királyi kincstárnak kedvezett, hiszen a városok évi egyösszegű adót fizettek az uralkodónak. Nem meglepő, hogy a királyok nem csorbították a városok jogait, amelyek száma Nyugat-Európához képest így is nagyon kevés volt. A 14–15. században megnövekvő belső kereskedelem a mezővárosok, azaz a kőfallal körül nem vett mezőgazdasági települések létrejöttének is kedvezett. A mezőváros a földesurának tartozott évi egyösszegű adóval, lakói jobbágyok voltak, akik földesúri joghatóság alatt éltek. A falvak lakóihoz képest a mezővárosok lakosai kedvezőbb anyagi helyzetben éltek, kollektívan adóztak, így terheik alacsonyabbak voltak. Ezért a falvaknál több, de a szabad királyi városoknál kevesebb joggal rendelkező mezővárosok gyorsan elterjedtek az országban, a 15. század közepére számuk már elérte a háromszázat.

A települések gyarapodása nemcsak a lakosoknak, hanem a földesuraknak is érdekében állt, ezért gazdasági kiváltságokkal (piac- és vásártartás joga, vámmentesség) segítették saját mezővárosaikat. Luxemburgi Zsigmond a városok követeit királyi gyűlésre is elhívta (1405), ahol szabályozták a polgárság jogállását és a kereskedéssel kapcsolatos problémákat. A tudatos városfejlesztés a királyi államhatalom megerősítését szolgálta, de a 15. században a rendi országgyűléseken a nemességnek sikerült a városi polgárok követeit háttérbe szorítani.

A városfejlődés során az uralkodók engedélyezték az országban élő zsidóknak a szabad királyi városokban való letelepedést, ahol kialakultak a zsidó negyedek, a gettók. A zsidóság a 11. században német területek felől érkezett, és lélekszáma nem haladta meg a húszezer főt. Kezdetben a középkori magyar állam a nyugati-európai törvényekhez hasonló rendelkezéseket hozott (vallási türelmetlenség, fokozatos jogfosztás) velük szemben. Ugyanakkor a zsidóság Magyarországon is szerepet vállalt a kereskedelmi életben és a pénzgazdálkodásban (vám- és adóügyek, pénzverő hivatalok). IV. Béla a népcsoportot királyi védelem alá helyezte; innentől kezdve a zsidóság jogait a király szabta meg (szabad kereskedés, letelepedés), személyi biztonságukat rendeletek védték, fellebbviteli bírájuk az uralkodó volt (1251). A hazai zsidó közösség immár az uralkodónak fizetett adót.

A 14. század végén Havasalföld felől megkezdődött néhány cigány család bevándorlása Dél-Erdélybe. Később már Szerbia felől is érkeztek a vándorló-sátorozó életmódot élő csoportok, akik közül sokan néhány év után továbbvándoroltak Nyugat-Európa felé.

A cigányság magyarországi tartós jelenlétét a 15. század közepétől hiteles források igazolják, számukat ekkor néhány ezer főre becsülik.